"Beleharapott a vállamba és olyan erősen csókolta, szívta a bőrömet, hogy úgy éreztem, kiserken a vérem. Anélkül, hogy harapása engedett volna, kezével az ölem alá nyúlt, és...
"A csipkefüggöny mögé álltam és feltekintettem a Holdra. A sötétkék nyári égbolton teljes pompájában ragyogott, csillagok milliárdjával körülvéve. Tisztán láttam minden dombját, völgyét, vonulatát. Addig bámultam, amíg remegni nem kezdett, és füstként tekergőző sűrű ködpárát lehelt ki magából. A kövér Hold felszínén halovány rajz jelent meg. Lassan megmozdult, és egy újabb képnek adta át a helyét. Majd a fekete-fehér remegő festmények tucatjai addig váltották egymást, míg összefüggő jelenetté nem rendeződtek."
"Vörös gyertyákat gyújtottam, illatos rózsaolajjal kentem be a testemet, a gyümölcsös tálba egészséges piros almákat és szép sárga banánokat raktam... Azt hitte tréfálok, amikor közöltem vele, hogy a véremből, testemből készült bájitallal kínálom éppen."
"Érdekes volt az a bódulat, amikor a vérem egy része elhagyta a testemet. Több volt az álomba szenderedésnél, de mégsem értem el a halál állapotát. Már értem, miért vágyják sokan a halált. Nem biztos, hogy meghalni akarnak, csak szeretnének az összekötő úton lenni lét és nemlét között, egy boldog időtlenség kábulatában, ahol az istenekkel való összekapcsolódás érzetét kapják. Ez az érzés hasonlít az ájulás adta élményekhez, amikor nem vállalunk felelősséget az életünk felett, hanem átadjuk másnak az irányítást."
"Először kendőkkel próbáltuk felfogni a sok vért, ám mind hiába. Chiarát az oldalára fektettük a templom lépcsőjén, és csak néztük, hogyan folyatja vérét a terecske ódon kövezetére. Fekete és sűrű... "
"Éreztem, hogy elvetettem a sulykot. Láttam magamat kívülről, amint megszáll a gonoszság szelleme, és a szemem éppen olyan véresen izzott, mint a Telihold."
"A szoba közepén száz égő mécsesből kialakított tökéletes kör felett Agnese Cavagnis lebegett. Aranyló hajfonatai lassú..."
"...de ő majd imádkozni fog mindennap a lelki üdvösségemért a San Micheleben, nehogy pokolra kerüljek... Már gyűlöletet sem éreztem iránta, csak bosszantott a sok szerelmi varázslat, melyek gúzsba kötötték új kapcsolataimat, udvarlóimat. Ő kötött, én oldottam, ő megint kötött, én megint oldottam…"
"Földöntúli mámor kerített a hatalmába... Megszűnt a földi tér, az idő, és a bűvölet pillanatában egyszerre voltam a világon mindenhol. Bizonyosan ilyen lehet a halál is, boldogan belefolyni, beleveszni az ismeretlenbe..."
"Rájöttem, hogy ez az ember vágyja a bűvöletet, szeretne varázslatban lenni. Ez a férfi akarta, hogy elvarázsoljam, elbolondítsam, akarta az őrületet."
"Beleharapott a vállamba és olyan erősen csókolta, szívta a bőrömet, hogy úgy éreztem, kiserken a vérem. Anélkül, hogy harapása engedett volna, kezével az ölem alá nyúlt, és..."
"Kívántam és akartam őt, bármi áron, holott tudtam, hogy átléptem a fekete mágia határát..."
"A kezdeti bátortalan érintéseit, viszonzott csókok és ölelések követték, a többi pedig már jött magától. Egyszerű és lényegre törő szerelmeskedésünk szenvedélye meg sem közelítette addigi élményeimet, ennek ellenére mindketten célhoz értünk."
"Másnap a lovak szénájából téptem néhány marokra valót, majd egy kevés fonál segítségével csinos kis bábut formáltam belőle. Amikor elkészültem vele, két kézzel megfogtam, és rámeresztettem a szemeimet:
— Te vagy Ladislao Tacchi! Te vagy Ladislao Tacchi! Te vagy Ladislao Tacchi! — suttogtam bele vagy százszor a burattino[1] arcába, s ahányszor kiejtettem az áruló nevét, mindannyiszor megráztam.
Amikor úgy éreztem, hogy a bábu tényleg Ladislaová változott, magamhoz vettem nagyanyám rózsakötöző zsinórját és egy kést, majd átsétáltam a templomkertbe. Megálltam a csipkebokor előtt, a két almafa között. Levágtam egy jó hosszú zsinórdarabot, és a közepére rákötöztem a szénabábu egyik lábát. A zsinórt kifeszítettem a két almafa közé, és elégedetten szemléltem a fél lábánál fogva felakasztott burattino lengedezését.[2] Pontosan ugyanazt csináltam, amit Velencében tesznek az árulókkal, akiket a lábuknál fogva kikötnek a Piazetta[3] két oszlopa közé.
Ez volt életem első varázslata és egyben az első szerelmem története. Talán másképpen alakul leánygyermekként az első apró bujálkodásom, ha a keresztségben nem két viszályt okozó asszony nevét adják nekem, akik egyetlen alma miatt idézték elő megannyi háborúság kínját.[4] Örökre belém égett az a felismerés, hogy szerelmem szenvedést hoz a férfinépre.
Pietrot és Ladislaot soha többé nem láttam. Signore Tacchi más vidéken vállalt tanítói munkát, ahová a családját is magával vitte. Felnőttként hallomásból tudtam meg, hogy Ladislao katonai pályát választott, de megvádolták árulással, bíróság elé került, és végül felakasztották. Pietro soha nem nősült meg, amolyan ivós ember lett belőle, majd apja korai halála után már csak a beteg öreganyjával éldegélt."
[2] Rontó mágia, mely a célszemély életét felfüggeszti, blokkolja, hogy elgondolkozzék, miért is akadt meg az élete, miért is keveredett ebbe a helyzetbe. Elvileg tanító jellegű varázslat.
[4] Utalás a bibliai Évára és Szép Helénára, aki miatt kitört a trójai háború.
* * *
"— Sajnáljam Vittoriot a gyengesége miatt? Vagy nyugtatgassam magam, hogy első a család, még ha külön is hálnak? — gondolkodtam hangosan. — Felesleges. Elveszem Vittoriotól az erőmet, és kész, ennyi volt!
Ahogyan ezt végig mondtam, megjelent előttem Vittorio. Láttam, ahogyan egy felém tartó fehér energia nyaláb tör ki a testéből, s ő fekete porként hullik a földre. Nem irányítottam ezt a látomást, hiszen csak jött magától, s én egyszerűen így hagytam a képet.
Szinte pillanatok alatt visszakaptam azokat az erőket, amiket hosszú hónapok alatt beléfektettem, ami nélkül ő most élő halott lesz. Hatalmamban állt volna jobbá rendezni, átalakítani a látomást, de nem tettem. Most nem mentettem meg Vittoriot, és még csak lelkiismeret furdalást sem éreztem..."
"...Elfáradtam Vittoriotól és a hozzá kapcsolódó varázslatoktól. Ráadásul a fekete mágia burkát is nehezen viseltem. Az túl nehéz volt nekem, túl súlyos volt, és a földre, pontosabban a föld alá taszított, mert lelkem legmélyén én sem hittem el, hogy cselekedeteimmel az igazságot szolgálom.
Sötét Hold idején[1] összeszedtem minden Vittorioval kapcsolatos varázslat maradványát, képet, gyertyacsonkot, virágot, szóval mindent, és egy fekete csipke bugyellárisba tettem őket, jelezve, hogy immár a múlandóságnak szánom.
Elgondolkozva tapogattam a disznóbélbe kötött, fekete gyertyával összecsöpögtetett képmásokat.
— Talán ezt mégis meg kéne hagynom?
Ezt akkor csináltam, amikor Stella egyik reggel azzal jött haza szokásos bevásárló körútjáról, hogy ahány férfival találkozott aznap, mind csúnyán viselkedett vele. Vagy nem vettek róla tudomást, vagy úgy álltak hozzá, mintha kapcarongy lenne, vagy pedig, mintegy „véletlenül” meglökték.
Azonnal tudtam, honnan fúj a szél. Vittorio bosszúja elindult, mert elvettem tőle az erőt. De engem már nem tud megérinteni, ám a nálam gyengébb szeretteimet igen. Jobban szenvedek, ha őket bántják, mintha engem.
Mondjuk ez nem volt olyan nagy támadás, sőt méltatlannak és gyerekesnek tűnt. De annyira haragudtam Vittoriora, hogy jogot formáltam a büntetésére. Szinte oktalanul elkezdtem tombolni, s amikor a rosszaság kitört belőlem, akkor azt apai örökségként kezeltem, ahelyett, hogy nyugalomra intettem volna háborgó lelkem.
Felszaladtam a tetőkertbe, hogy kiássam korábbi varázslatom maradványait, Vittoriot és a feleségét jelképező fekete faggyúval megrontott kártyákat. Az igazat megvallva, erővel kellett visszafogni magam, hogy ne csináljak valami súlyosabb rontást. Legszívesebben belerohasztottam volna őket egy elföldelt almába, de azt mégsem mertem megtenni. Annak az ősi keleti varázslatnak a visszafordítására nem volt sem hatalmam, sem ismeretem.[2] Magamat ismerve, idővel megszánnám és útjukra akarnám bocsájtani őket. Visszafordíthatatlan cselekedettel csak magamnak okoznék később lelkiismereti gondokat.
Akkor, nagy mérgemben a fekete viaszos lapokat disznóbélbe kötöttem, hogy Vittorio és a felesége fuldokoljanak egy kicsit egymás fenekében. Most itt vannak a kezemben, és mégsem tudtam, hogy mi tévő legyek? A harag még bennem volt, s jól esett, hogy a fekete mágiában kielégülésre talált. De minek tartsak meg olyan energiákat, amelyekkel már nem akarok foglalkozni?
Végül úgy döntöttem, hogy az egészségét meghagyom, de nem engedem, hogy felvirágozzon az élete, főleg szerelmi téren. Így hát, kivettem a feketeviaszos lapokat a disznóbélből, s áttettem a csipke bugyellárisba.
*
Korán reggel Mocci kutya társaságában beszálltam kedvenc hajósom, Néma Manfredo gondolájába. A jól megtermett vízi ember már megszokta tőlem, hogy képes vagyok órákon keresztül hallgatni, anélkül, hogy bármi bajom lenne, ezért békés csendben tettük meg az utat Torcelloig[3].
Ha valamit el akarsz temetni, vagy meg akarsz szüntetni, egyszerűen hajíts Torcello mocsarába. Itt minden olyan szertartás azonnal működésbe lép, melynek a célja a pusztítás vagy a megszüntetés. Torcellot akár elátkozott szigetnek is nevezhetnénk. Itt szoktam Sötét Hold idején átadni az enyészetnek azokat a dolgokat, amelyekre már nincsen szükségem, vagy nincs szüksége a hozzám folyamodó megrendelőnek..."
[1] Amikor teljesen eltűnik a Hold. Ez a legalkalmasabb időszak a kivonó, más néven a dekonstruktív vagyis megsemmisítő varázslatok elvégzésére.
Itt a jobboldali menüoszlopban közép-európai, elsősorban olasz, magyar és német eredetű boszorkányos eljárásokat, szertartásokat, érdekességeket találsz. A leírt rírusok többsége napjainkban is gyakorolt élő hagyomány. Tudd, hogy a boszorkányság is mesterség, azaz, a gyakorlat teszi a mestert.
SZERELMI JÖVENDÖLÉS * A videó elindítása után állítsd meg a pergő képsorokat, és máris olvashatod az üzenetedet. (jobb alsó sarokra kattintva nagy képernyőre vált a videó)
AJÁNLOM AZ OLDALT
