BESZÉLGETÉS ÉLŐ EMBER SZELLEMÉVEL

Szerkesztő: Éva Ilona /Evvalena di Reirossi

Vártam egy kicsit, hogy nyugodt és határozott legyek újra. A táskámból elővettem egy kicsi fehér szentelt mécsest, meggyújtottam, és az ágy melletti éjjeliszekrényre tettem a már égő gyertyák elé. Nem a fényadás miatt gyújtottam meg a kis mécsest, hanem a tisztító erő végett, egyszerűen csak azért, hogy áttakarítsa a levegőt. A szentelt gyertya hatásosabban űzi el az ármánykodást, a betegséget, mint közönségesebb társai.

Megsimogattam capitano Ruggiero arcát és a betakart testét. Leültem a székre, úgy, hogy szemben lehessek az arcával. Összekulcsoltam a két kezemet, elmondtam egy Miatyánkat és egy Üdvözlégyet, majd megkértem az Égi kart, hogy legyenek a segítségemre. Hamarosan szárnysuhogást hallottam, és Mihály arkangyalt érzékeltem félig mellettem, félig a hátam mögött. Most is, mint mindig, a bal kezét bátorítólag a jobb vállamra tette. Tudtam, hogy az égiek támogatják a munkámat, így hát megszólíthatom a capitano szellemét. Bal kezemmel benyúltam a takaró alá, megkerestem a kezét, és a tenyeremet összetapasztottam az övével.

— Hívom az Erőt, hívom a Fényt! Hívom az Erőt, hívom a Fényt! Hívom az Erőt, Hívom a Fényt![1] — kántáltam suttogva.

Ahogyan hívtam az Erőt, úgy kezdett el forrósodni a kezem, majd lassacskán a capitano tenyere is átmelegedett. Amikor már mind a kettőnkké lüktetett, megszólítottam a szellemét:

— Capitano Ruggiero szelleme itt vagy? — kérdeztem halkan.

— Igen, itt vagyok.

A hangja korántsem volt olyan zengő és érces, mint amikor megismertem. Csendes volt és szomorú. A hangot látomás követte, s az ágy felett lassan kibontakozott lebegő szellemképe. Először csak színes ködfolt látszódott, majd mind élesebbé vált az árnyalak. Fáradt és meggyötört volt a tekintete, vállai görnyedten hajoltak előre.

— Látom, szomorú vagy, és el akarod hagyni a földi testedet. Még Te sem tudod, hogy mit tegyél, maradj, vagy elmenj? Miért akarsz elmenni?

— Egyszerűen elfáradtam, nem tudok mit kezdeni a testemmel, ha nem olyan erős, mint régen. Már a húszéves legények is legyőznek a viadalokban.

— De hát, ez a földi játékszabályok rendje, ha korosodik valaki, gyengül a teste. — mondtam suttogva. — Amúgy, nem lehetsz öreg, talán még negyven éves sem vagy, nem beszélhetsz így! — korholtam csendesen.

— Értsd meg, elfáradtam, és a világ is úgy felgyorsult, hogy nem tudom követni. — csuklott el a hangja, s halandó számára láthatatlan szellemarcán peregni kezdtek a könnyek.

— Nem kapsz elég ölelést, igaz? — kérdeztem, mert már tudtam honnan fúj a szél. Ha egy öleléshez szokott embertől megvonják a testi szerelmet, a simogatást és a becézést, akkor az ereje nem tud miből táplálkozni.

— Sajnos nem, pedig szeretnék, de valahogy mostanában sohasem adódik úgy. Sok a gyermek, a feleségem velük van elfoglalva. Szeretem én őket, de elveszik tőlem az asszonyomat. Egyre több a fiatalabb körülöttem, s bizony nekem nincs kedvem az öreg katona szerepét eljátszani.

— Ruggiero, drágám, még nem vagy negyven éves sem! Még előtted az élet. Egy korodbeli férfi erejét, és izomzatát meg sem közelíti egy húszévesé. Ha megígérem neked, hogy asszonyod újra úgy fog veled viselkedni, mint régen, maradsz még a testedben?

Nem válaszolt. A takaró alatt megszorítottam a valódi kezét, és újra feltettem a kérdést, de most másképp.

— Ha szépen megkérlek, hogy a kedvemért maradj még egy jó ideig, visszajössz?

— Nem tudom. — válaszolta elhaló hangon.

— Jó, akkor másképpen fogalmazok. Igen csúf dolog így kilépni. Nem az a kiábrándító, amikor a fiatalabbak lehagyják a tapasztaltat, hanem, amikor valaki így lemond pusztán hiúságból az életéről, itt hagyja a gyermekeit, a családját. Ez a szégyen, mert ez nem más, mint megfutamodás. Biztosítalak a felöl, hogy a feleségeddel minden olyan lesz, mint régen. Tessék visszajönni! Most! — szólítottam fel határozottan.

A szellemarcon meglepetés tükröződött, mert erre nem számított.

— Talán igazad van. — mondta némiképpen megnyugodva. — Ez tényleg megfutamodás.

— Szóval, meggyógyulsz? — próbálkoztam újra.

— Igen, visszajövök. — hangzott a csendes válasz, majd a szellemkép lassan elhalványodott.

— Köszönöm, Ruggiero! Hidd el, most csak elfáradtál, de fogsz kapni annyi szépséget, és a szépségek által annyi erőt, hogy boldogabb leszel, mint valaha. Nagyon várunk vissza, még itt a helyed. Gyere vissza, kérlek, kérlek, kérlek, az én kedvemért! — rimánkodtam immár az alvó archoz, de az nem válaszolt.

— Ezt a hibát már elkövetted velem is, abban a korábbi életben, amelyikben velem éltél.  Látod, pusztán hiúságból újra ugyanazt csinálod megint. Ha most is megfutamodsz, a következő életedben ugyan ide fogsz visszakerülni! — fenyegettem a szellemet, ám hiába, többet nem jött válasz. Már nem voltam kapcsolatban a capitano szellemével, az összeszorított kezünk sem lüktetett már.

Kihúztam a kezem a takaró alól, és összedörzsöltem a tenyereimet. Capitano Ruggiero arca már nem volt olyan fehér, mint korábban, a dunna pedig, egyenletesen mozgott fel, s alá, követve lélegzetvételeit.

*   *   *

BOSZORKÁNY VOLTAM VELENCÉBEN - A BOSZORKÁNY KÖNYV

SZERELEM * EROTIKA * BŰVÖLET

//boszorkanykonyv.gportal.hu

*   *   *