|
ÖRDÖGŰZŐ BOSZORKÁNYOK
Szerkesztő: Éva Ilona /Evvalena di Reirossi
"A tomboló lidérc zöld nyálat okádott ki Stephan száján, majd olyan erősen rángatni kezdte a testet, hogy megijedtem. Túlléptem az erőm határán, olyat akartam véghezvinni, amihez nem volt sem engedélyem, sem képességem.
— Cesare Ferramosca, felszólítalak az Atya, az Anya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, hogy hagyd el ezt a testet mindörökre! — kiáltottam, de inkább visítottam a parancsot, és elkezdtem ütlegelni a kereszttel szegény Stephan testét.
— Az anyád hétszentségét, te átokfajzat! — kiáltott fel dühösen Dariussa, s megszakítva a kört, felkapta az ajtóhoz támasztott seprűt, majd azzal esett neki a tébolyultan vonagló, bömbölő, testnek.
— Te nyomorult féreg! Meddig akarod még kínozni ezt a világot! Úgy kiseperlek innét, hogy hétszer is meggondolod a visszaszületésedet. — csapkodott indulatosan a varázslónő, miközben a többi leány riadt tekintettel kántálta gépiesen a Miatyánkat. Láttam, hogy egyiket, másikat már az ájulás kerülgeti. Erőt merítettem a lányok félelméből, s Dariussa mérges ütlegeléseit követve, felpaprikázva estem neki a megszállt testnek.
— Isten átka, Cesare! Menj innét, most, azonnal! — süvöltöttem tajtékzó démonként, s megpróbáltam az alélt testet ellen rángatni. Egyszer csak egy hosszú, szinte véget nem érő fülsiketítő sivítás tört fel a testből. A kört álló leányok kezüket a fülükre tapasztva hétrét görnyedtek, és az arcuk eltorzult a fájdalomtól. A borzalmas sikoly közben egy rángatódzó zöldessárga lidérc emelkedett ki Stephan mellkasából, és elkezdett ide-oda csapódni a mécsesek által létrehozott bűvös palást falain belül. Mindenáron ki akart jutni a külvilágba, hogy mihamarabb újabb áldozatot találjon. Gyorsan a fekvő test szíve fölé helyeztem a fakeresztet, s a kezemet a szájára tapasztottam, nehogy az ellenséges árny újra visszamenjen belé.
A lidérc hangja még mindig ismeretlen magasságokat hallatott, s hol a láthatatlan palástnak, hol a keresztnek, hol a kezemnek ütközött. Csapásai egyre jobban gyengültek, ő maga pedig egyre kisebb és kisebb lett, mígnem gyűszűméretűre zsugorodott, s egy pukkanással eltűnt. Ahogyan eltűnt, abbamaradt a fülfájdító sikoly is.
— Hát ez meg, hova tűnt? — kémlelte a szalon mennyezetét Dariussa.
— Úristen! — kiáltottam fel ekkor kétségbeesetten. — nem dobog a szíve.
Ijedt hangomra mindannyian a test fölé hajoltak, hogy megbizonyosodjanak a kijelentésemről. Riadtan néztünk egymásra.
— Stella, hívd gyorsan Ernesto padret![1] Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön, nagy a baj! Csak hét percünk van, csak hét percig lehet lélek nélkül a test, különben elveszítjük örökre. Minden másodperc számít. — utasítottam a fiatal sybillat, aki azon nyomban elviharzott. — Ti pedig — fordultam a többiek felé —, tegyétek majd a jobb tenyereteket a bal kezemre, miután a szívére helyeztem, és kántáljátok a Lélekhívót.
Ahogy kimondtam e szavakat, társnőim azonnal megcselekedték a kérésemet.
— Lélek a testbe, test a lélekbe,
Egybekelnek egy földi életre.
Lélek a testbe, test a lélekbe,
Egybekelnek egy földi életre…
Gyors mozdulatokkal tisztára töröltem az elgyötört arcot, fölé hajoltam, s az egyik kezemet a hideg homlokára tettem, a másikat a szíve fölé, majd a számat kinyílt ajkára tapasztottam. Az orromon keresztül beszívott levegőt az ajkai közé leheltem talán vagy ezerszer is, miközben azt a jövőbeli képet próbáltam megjeleníteni a tudatomban, hogy Stephan von Waldburgen virágzó egészségnek örvend, és boldogan éli a mindennapjait. Csak összpontosítottam és leheltem, miközben könnyeimmel öntöztem a fekvő férfi arcát. Nem tudom mennyi idő telt el így, de az ajtó csapódása és Ernesto padre hangja észhez térített. Gyorsan felegyenesedtem, és megfordultam. A szemem sarkából láttam, hogy a társnőim fürgén mellém állnak, eltakarva az asztalon fekvő férfitestet az idős atya elöl.
— Mit műveltek már megint, maguk szégyentelen boszorkák!? — dörrent ránk a csapzott lelkész, aki üzenetemre lóhalálában futott ide. Átlépte az égő mécsesek körét, s azon nyomban közénk furakodott, hogy megnézze, mit rejtegetünk a hátunk mögött.
— Hogy maguk nem félnek az ördögtől!? Mit csináltak ezzel a szerencsétlen emberrel? — sápítozott hangosan.
Lesütöttem a szemem, mert nagyon szégyelltem magam. Tudtam, hogy hagynom kellett volna Cesare lelkét Stephan von Waldburgen testében. Le kellett volna mondanom a szerelméről, semmint, hogy lelketlen porhüvellyé változtassam, halálát előidézzem."
/részlet, Evva Lena di Reirossi: Boszorkány Voltam Velencében
* * *
BOSZORKÁNY VOLTAM VELENCÉBEN - A BOSZORKÁNY KÖNYV
SZERELEM * EROTIKA * BŰVÖLET
//boszorkanykonyv.gportal.hu
* * *
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
